Meleg nap köszöntött Angliára. Az emberek – vasárnap lévén – többnyire otthon pihentek. Hiába volt szeptember elseje, a nap ugyanolyan erővel bombázta a Földet meleg sugaraival, mintha még nyár lenne. Rég volt ilyen meleg ezen a napon. A legtöbb gyereknek csak másnap, hétfőn kezdődött az iskola. Természetesen ezek alól kivételt képeztek azok a gyerekek, akik ma a King’s Cross pályaudvaron tartózkodtak, egy mágikus fal mögött – így rejtve el magukat a kíváncsi szempárok elől. Azok a gyerekek egytől egyik különlegesek voltak. Mindegyikük tudott varázsolni. Most persze nem ezt a dolgot művelték, hiszen búcsúzkodtak a szüleiktől. Az óra kondult egyet – már ¾ 11 volt. Sok gyerekfej az ablakban tűnt fel, úgy beszélgetett valakivel.

Egy szőke hajú nő éppen a lányától búcsúzkodott.

- Kislányom, kérlek, ne haragudj apádra, hogy nem kísért el az induláskor, de muszáj volt bemennie az új munkahelyére – magyarázta a lányának.

- Ne aggódj anya, már megszoktam – mondta a fiatalabb lány, akinek hullámos barna haja volt és mélykék szeme. Nem lehetett nem észrevenni a hangjából kicsengő gúnyt. – Apa soha nincs ott, ha új iskolába megyek, neki mindig az új munkahelyén van halaszthatatlan teendője. Érdekes, bár miatta váltottam többször iskolát, ő még sincs itt soha, hogy sok szerencsét kívánjon.

- Kérlek, légy egy kicsit megértőbb. Apád nagyon sokat dolgozik azért, hogy semmiben se szenvedjünk hiányt –kérlelte lányát a nő. Ekkor éles sípszó hangzott fel, jelezve, hogy a vonat perceken belül elindul. A lány erre akkorát ugrott, mintha valaki belecsípett volna a karjába. Megfogta a ládáját, és anyja segítségével felrakta a vonatra, majd ő is felugrott. Éppen időben, ugyanis ekkor a vonat lomhán elindult, és becsukódtak az ajtók.

- Vigyázz magadra –hallotta még a lány, aztán a jármű egy éles kanyart vett, és a peron és a rajta álló emberek eltűntek a szeme elől.

A lány megfogta a csomagját, és elindult, hogy fülkét keressen magának. Balszerencséjére sok fülke tele volt. Úgy a vonat közepén talált egy fülkét, ahol viszonylag kevesen ültek. Kinyitotta az ajtót, és megkérdezte:

- Szisztok, leülhetek? Minden fülke tele van.

- Gyere csak, nálunk van még hely – felelt neki kedvesen egy vörös hajú lány. –Lily Evans vagyok, ők pedig Daisy Camber, Alice Demelson és Samantha Lionel – mutatta be a kabinban ülő többi lányt is.

- Emma Novley vagyok – mutatkozott be a barna hajú lány, majd leült egy szabad helyre. – Köszönöm.

- És mond csak Emma, te új vagy itt? – kérdezte Daisy, aki egyébként úgy festett, mint aki jogosan nyerhetné meg az iskola-szépe díjat. Hosszú szőke hajzuhataga lazán omlott a derekára, jegeskék szemével pedig Emmát figyelte. Bár első látásra fagyosnak tűnt, a vak is láthatta, hogy nagyon nyílt és vidám.

- Igen, most kezdem az évet a Roxfortban. Előtte jártam már a Beauxbatonsba, egy amerikai iskolába, egy német varázslóiskolába és a Durmstrangba – sorolta a lány.

- Húú, ennyi iskolába jártál már? –kérdezte meglepetten Alice.

- Igen, tudjátok az apám egy magas rangú bankárféle, akit mindig áthelyezetnek, hogy sok helyen építsen ki kapcsolatokat –morogta keserűen Emma.

- Az biztos rossz lehet –mondta együttérzően Lily.

- Az. Még soha nem sikerült tartós barátokat szereznem, mert mindig költöztünk –mondta bánatosan Emma.

- Te melyik évfolyamba fogsz járni –szólalt meg most először Sam. –Mi hatodikosok vagyunk.

- Én is most kezdem a hatodikat –válaszolt egy kicsit boldogabban Emma.

Ezek után még sok minden szóba került. Emma mindent elmesélt magáról, de a többi lány se volt híján a mondanivalónak. Észre se vették, milyen gyorsan repül az idő. Egy óra tájban megjelent a büfés boszorkány. Emma az édességeket nézegette, míg a többiek vásároltak, majd ő is vett pár csokibékát és egy tökös derelyét.

Már javában ettek, amikor kinyílt a fülke ajtaja, és belépett rajta két fiú. Az egyiknek rövid, fekete haja volt és zölden csillogó szeme, a másiknak is fekete haja volt, de az ő hullámos fürtökkel büszkélkedhetett, amik hanyag eleganciával hullottak a szemébe. Mikor Emma meglátta őt, teljesen elalélt. Soha nem látott még ennyire jóképű fiút. A döbbenettől hirtelen félrenyelte a tökös derelyét, aminek következtében erős köhögésroham jött rá. Sam megveregette a hátát. Mikor végre sikerült abbahagynia a köhögést, és felnézett, egy kék szempárral találta szembe magát.

- Jól vagy? –kérdezte a fiú aggódva.

- Persze –felelt a lány.

- Sirius Black –mutatkozott be a roham okozója.

- Emma Novley.

Emma szétnézett a fülkében. Az a másik fiú Lily mellé ült le –akinek láthatóan nem volt ínyére a dolog.

- Potter, Black, megtennétek, hogy elhúztok innen a francba? –kérdezte Lily udvariasan.

- Ejnye, Evans. Nem látsz minket szívesen? Csak akkor megyünk el, ha a kisasszony is úgy óhajtja –játszotta az úriembert Sirius. Mindenki Emmára nézett. – Most mit csináljak? Lily láthatóan szeretné, ha elmennének, de én nem - futott át az agyán a gondolat. Így csak megrántotta a vállát.

- Na jó, most légy szíves menjetek el, mert át kell öltöznünk –tessékelte őket kifele Sam. Miután bezárta az ajtót, mindenki hozzáfogott az öltözködéshez.

Mire beértek az állomásra, a lányok éppen csak össze tudtak pakolni. Emma már éppen emelte volna a ládáját, de Alice rászólt.

- Hagyd csak, a cuccokat majd felhozzák a kastélyba.

Leszálltak a vonatról, szereztek fiákert. A kastély felé menet Emma elgondolkozott. – Eddig lett két új barátnőm, köztük is főleg Lily. Találkoztam álmamim pasijával. Eddig jó, de vajon hogy lesz ezután? – de gondolatait azonnal elfeledte, amikor megpillantotta maga előtt a legcsodálatosabb épületet, amit valaha is látott. A régi, nagy múltú Roxfortot.